2021. július-Megváltódás

Emlékszel, mikor még együtt játszottunk?
Lelkünk csillagporával táncoltunk fényotthonunkban?
Ott nem volt feladat, nem volt kötelesség, csak csendes játék.
Aztán elhagytuk az őshazát, hogy távoli tájakra vezessen a sors.
Elfelejtetted volna, mennyire szép vagy?
Elfelejtetted a kacagást, igaz hangodat.
S kerültél szűk kuckóba a  végtelenségből édesanyád méhébe, hol
felkészültél sorsod újabb álmára.
Erős lett e test, hogy bírja a már jól edzett társak pimasz s furcsa játékát veled,
de játék ez is, ne feledd!
Ne szívd mellre lelkem, de engedd, hogy megérintsen.
Engedd át magadon a bűbájt, s ne feledd itt léted valódi okát.
Küldetésedet, hogy szeress,  emlékezz s emlékeztess, mert várják
a harcban izzadt társaid hűs kendőd és sima kezed, hogy letöröld
a verejtéket, s bekötözd a sebeket, mit a makacs felejtés okozott testükön.
Az ádáz harc, az ádáz felejtés nagy bűne nyomja lelkük.
Hát bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Nem tudják, hogy a makacs bűn már dédapjuk lelkét is rágta.
S hogy a hit, hogy a felelős te vagy csupán, nem engedi meg a
változást, hogy tiszta lappal s ártatlan, bízó szemekkel  lásd
a csodát, az életet, mely újabb esélyt adott, hogy megtisztulhasson
őseid lábnyoma. S jöttél,  mert  már fájt nézned a kínt, jöttél, hogy szeress
jöttél, hogy gyógyíts, jöttél, hogy új megoldás legyen.
A bűnre nincs más gyógyír, mint az emlékezés.
Mert  zengő érc és pengő cimbalom vagy csupán, ha nem tudod, hogy
lelked otthona a szeretet óceán, mely az értől indul el s jut szent vizekre,
hol egyek voltunk s nem volt kétség.
Lélektársaid ébredeznek hűs kezed nyomán.
S szűnik a harc, az anyag foglyai eszmélnek már. Bűneik terhe nyomja vállukat.
Eszmélve az évezredes kábulatból őseik kérdéseire választ találva felzokognak.
Szeretni vágyom, s arra, hogy szeressenek!
Ez hát a válasz Heuréka! S döntök bensőmből, bármilyen vihar dúl lelkemben
vagy éri arcomat, nem adom fel, a végére járok, felgöngyölítem sorsom szálait.
Bízva az útban s társaim lépéseiben megadom magam. Mert szeretni vágyom s
arra, hogy szeressenek, mert az élet erre ad esélyt. S ártatlan szemekkel nézem
a vad dzsungelt, s öntözöm könnyemmel, mely lelkemből fakad.
Minden könnycseppem mossa a felejtést és nyomában virágosréten járok már.
S bűneim, mint tollpihék lebegnek a szélben.
Ó te  szent bolond! Hogy szeretlek téged az útért, mit bejársz, a veszteségekért,
mit megélsz és hálás vagyok a Napnak, hogy rád süt és a szélnek, hogy elviszi
ádáz csatád s letörli homlokod.