2022.05.15. Felejts!

Felejts!

Tövissel karcolt sebeket az élet,
ruhádat ezer foszlányra tépte már a szél,
Vad orkánként hozta a sötét felleget,
s káoszba fagyasztotta szívedet az éj.

Szaggatott szó, mi durván s kegyetlenül ért,
vasmarokba fogta szívedet,
Bántottak korcs kutyák, siheder, éretlen, tudatlan tömegek,
s tested marcangolták kegyetlen, torz, elfajzott  vérebek.

Lelked sajdul, ha rágondolsz a múltra, mely
sosem kímélt s babusgatott, mindent vitt és
kifosztva talált rád az út porában egy szív,
mely érted dobbant meg egy édes alkonyon.
Csak titkon reméled  –  talán egy szebb, egy új hajnalon.

Felkelt a Nap, de neked semmit nem jelentett, mert lelked halott
verébként a földön hevert, erejét veszítve, morzsákért sem kutatva.
S nem  tudod, hogy egy szent nap virradt rád,
mert ez a megváltás rőt alkonya.

De íme itt van Veronika, Buddha lánya a győzelmet kendőjében hozza
a könyörület szelíd s szép asszonya,
ki a megváltást hűs kezével s könnyein át bőségesen osztja.
Sír értem és érted, ki ezer halált haltál rút mocsarak szennyes vizében.
Most az lehetsz, ki mindig is voltál, mert tükröződve láthatod magad
szeretettől  csillogó szemének vizében.

Ő látja benned a hajnalt, a szépet a gyermeket, ki nem a porra,
de áldásra született.
Látja a lelked táncát, ezernyi fényét, huncut csillogását,
Látja  a kezdőt, látja a bajnokot, a bátor oroszlánt, a hőst,
mely csatákra született és szerelemre és ezer kalandra,
látja a mélyet és magast, a szárnyait bontó alvó verébből kitörni készülő réti sast.

S benned ott halkan szelídül az orkán, fújja
már a szél el a felleget,
érzed, ahogy egy  finom kéz nyugtatja
s finom gyolcsba köti sebzett szívedet.

Veronika, te édes lény, ki megláttad az ártatlant énbennem,
a küzdőt s elbukót, a lényekbe hű szerelmes lényed áthatott,
Már nem félek hibázni, lehetek gyermek tanonc s szabad,
mert a porba vágyó küzdők közül csak egy vagyok.

Most végre újra élek én, minden fájdalmam feledve meztelen
nincs már bennem kétség, mert tudom, hogy egyedüli esély,
hogy feltárom neked sebzett szívemet.
S már én is érzem a táncomat, kész vagyok a dalra égő fáklyával kezemben,
látom, hogy a hajnal táncol bennem s a táncos én vagyok,
a léttel virágzom, szirmaim hullanak, omlanak, ragyognak,
s termeim Buddha termeinek ürességétől szelíden konganak.

Istenem mennyit kaptam tőled, mennyi kincset, pedig lábad
nyomába sem érhetek, csak egy szóval mondd s megtisztul a lélek,
feledve a bűnt, a  rossz mérget s a kígyó marta vérző sebeket.
Az álom lassan szememről, mint pille szárnya rebben.
Égő csipkebokrod látom fényleni újra látó szemem  sarkában,
Most itt ülök s  mosolygok, mint gyermek a csendben a nagy világóceánban.