Követni a saját utad

Két előző cikkemben a kiüresedés és a terápiák fontosságáról írtam és arról, hogy a folytonosan kutató,  probléma megoldásra fókuszáló elménk az, ami minden  feszültségünk  hátterében áll. Ha  a  mindennapi információ dömpingben  vesszük a fáradtságot, hogy néha csak magunkra figyeljünk és időt szakítsunk belső világunkra, átélt élményeinkre, érzéseinkre,  közeli viszonyba kerülhetünk saját magunkkal.

Ezt úgy is megtehetjük, hogy a fontos eseményekről naplót vezetünk,  vagy elalvás előtt átgondoljuk a napunkat. Ha mély és intim viszonyban vagyunk magunkkal, valószínűbb, hogy nem a külvilág reakciója, visszajelzése lesz a mérvadó, mikor döntési helyzetbe kerülünk, vagy egy olyan szituációba, ahol képviselnünk kell érdekeinket. Bátrabban tudunk kérni és természetesen elfogadni is könnyebb.

De miért olyan nehéz bátornak lenni és kiállni magunkért?

Ha túl nagy a zaj bennünk, túl sok a feldolgozatlan érzelem és élmény, sokkal nagyobb az esély rá, hogy múltunk tapasztalatai összezavarnak
és  a jelenben sem tudunk  100 % – ban részt venni. A múlt főként az elsődleges  környezet visszajelzéseiből áll, amit egy – egy ötletünkre, próbálkozásunkra, lépésünkre adtak  egykoron apró gyermekkorunkban. Amilyen energiával nyugtázták  első szárny próbálgatásainkat, olyan energiával viszonyulunk mi is a jelenben magunkhoz.

Ha pl. összetörtünk egy üveg lekvárt, mikor levettük a polcról, s erre fejcsóválást kaptunk, vagy egy szóbeli ítéletet, mi szerint „jajj  de ügyetlenek vagyunk”, ez elménkben tovább él és meghatározza a jelenben alkotott képet magunkról. Lehet, hogy egy apró múltbéli hiba miatt félünk  tehát belekezdeni most valamibe, nehogy elrontsuk, leejtsük, felborítsuk, kilötyköljük, megégessük vagy széttörjük.

Ilyenkor ugyanis  nem a  probléma nagysága a döntő, hanem a félelem, hogy elronthatjuk a dolgokat, s ennek egyenes  következménye, hogy megvonják tőlünk a szeretetet, az elfogadást és a pozitív értékelést, érzéseket, melyeket a hiba elkövetéséig természetesen sugároztak ránk. Egy reakció, minél sűrűbben fordult elő velünk, annál mélyebbre vésődött és annál inkább kormányozza jelen életünk alakulását a tudatalattinkból.
Egy tükörré válik a gyermek számára mindenki, aki körülveszi az elsődleges közegében, mely szerencsés esetben a család.

A tükörbe nézve a felnövekvő gyermek mindig másnak látja magát, attól függően, hogy éppen melyik tükörbe néz. Egy idő után az elvárásai is kialakulnak, azaz mit várhat el apjától, anyjától, testvérétől, nagyszüleitől és saját magától. Pontos kép alakul ki benne, hogy mire számíthat külön –külön tőlük és összességében a családtól.

Ebből következtetéseket von le további lehetőségeiről az életben. Ez egy csodálatos, biztonságos közeg, ám egyben egy körülmény, mely meghatároz bennünket és a „sorsunkat „ már fogantatásunktól. Valójában mindig is szüleink gyermekei vagyunk és azok is maradunk.
Mindenki beadta valahogy a derekát a szeretetért, az elfogadásért vagy kifejezetten azért, hogy elkerülje a szóbeli vagy tettleges büntetést.

Ha ezt megértjük, együtt tudunk érezni a bennünk élő gyerkőccel, aki szüleink, nevelőink szemében olykor rossz fát tett a tűzre.
Ők persze tudatosan óvtak és féltettek, biztonságban akartak tudni bennünket, nehogy mi is, hozzájuk hasonlóan rossz élményeket szerezzünk.

Márpedig akármennyire is igyekeztek megóvni bennünket a kellemetlen, fájdalmas tapasztalatoktól, mégsem a biztonságra van igazán szükségünk, hanem sokkal  inkább a kihívásra, mely szikrányit sem hasonlít a családunk környezetünk fejében lévő elképzelésekre rólunk és az életünkről. Amikor megadtuk magunkat, lemondtunk saját szellemi nagyságunkról, pedig voltaképpen  magunknak születünk saját célokkal, vágyakkal. A következő fejezetekben végigmegyünk azokon az állomásokon, melyek fontosak ahhoz, hogy bármilyen célunkat megvalósítsuk, melyek már függetlenek a környezet fejében lévő képektől, elképzelésektől.