Kegyelem

Ez nekem nagyon új. Gyerekek! Örömtáncot lejtek itt belül.
Nekem ez sikerül? Velem ez megtörténhet?
És igen. Van olyan, hogy már nem számítasz rá, már feladtad, már beletörődtél
és lemondtál róla. És akkor történik valami.
Valami… elhangzik egy mondat, egy szó, rád néz valaki, vagy beköszön az ajtódon,
vagy nyersz valamit, bejutsz valahová, sikerül, amit kitűztél  és megfordul veled a világ.
Mintha rád kacsintana az ég. ,)
Mi a titka a fordulatnak?
Annyira jó lenne tudni, hogy mitől változik meg az, ami eddig be volt ragadva,
az énképeddé vált és már réges  – rég elhitted, hogy a te világodban ez a normális.
És összedől minden a te világodban hirtelen és rájössz, hogy mégsem olyan sziklaszilárd
az a „te világod.”
Jujj de nagyon szeretem az ilyen összeomlásokat. És engedem, hadd menjen!
Szaladjon, kifelé belőlem az összes elképzelés, képzet és feltételezés, amikre eddig
építettem az életemet.
És hadd jöjjön az új! Mert az új hozza a reményt és az örömöt.

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.